A fehér abroszt már több borfolt is csúfította, a kócos fejek felett szürkés füst lebegett, egy hamutál az imént törött el a padló kövén. Nem Otcsenás Péter tehetett róla, hanem egy szüntelenül önreflektáló fiatalember. Ugyanolyan íróféle volt, mint a többi, aki az asztalnál ült. Önjelölt esszéisták, életidegen szürreálok, "slapajitisztől" kiütéses bölcsészkék, kortársaik mondanivaló-hiányában önigazolást kereső szerkesztőfélék, vékonyka életművüket kapcsolati tőkével hizlaló álalkotók. Hírlapíró hősünket leszámítva valóságérzet hiányban szenvedtek mindannyian. Nem akarták megismerni az életet, és azt sem akarták, hogy az élet ismerje meg őket. Semmi másra nem vágytak azon kívül, hogy egymás ...